56

Ám alig tettek meg pár lépést a belső udvaron, amikor maga Abbász jelent meg, renegát orgyilkosok egy csapata élén. Abbász még mindig felismerhető volt, de már ő is öreg — szeme élettelen, az orcája beesett. Egy kísértetekről rettegő, agyonhajszolt ember.

— Öljétek meg! — ordította Abbász. — Öljétek meg, most!

Az emberei haboztak.

— Mire vártok? — üvöltötte Abbász, szinte már rekedten.

De azok dermedten, határozatlanul nézték a velük szemben álló társaikat és egymást.

— Bolondok! Megbabonázott titeket!

Még mindig nem mozdult senki. Abbász végigmérte őket, köpött, majd eltűnt a toronyban.

A patthelyzet változatlanul fennállt, orgyilkosok néztek farkasszemet orgyilkosokkal. A feszült csendben Altaïr felemelte a bal kezét — azt, amelyet a Testvériségbe való beavatáskor megcsonkítottak.

— Nem babonáztam meg senkit — mondta egyszerűen. — Nincs itt semmiféle varázslat. Cselekedjetek lelkiismeretetek szerint. De túl régóta ólálkodik itt a halál. És túl sok valódi ellenségünk van, nem engedhetjük meg magunknak, hogy egymás ellen forduljunk.

Abbász vonakodó védelmezői közül egy nő hátravetette a csuklyáját, és előlépett, majd letérdelt Altaïr elé.

— Mentor.

Egy másik is gyorsan csatlakozott.

— Üdvözlünk itthon.

Majd egy harmadik.

— Teérted harcolok. A Rendért.

A többiek is gyorsan követték a három orgyilkos nő példáját, rég elvesztett testvérükként üdvözölték Altaïrt, és újra bajtársként ölelték át korábbi ellenlábasaikat. Csak néhányan szórtak átkokat, és hátráltak vissza Abbász után a toronyba.

Csapatai élén Altaïr bevonult a vártoronyba. A nagyteremben megálltak, és felnéztek Abbászra a főlépcső csúcsán. Hozzá hűséges orgyilkosok álltak mellette, a galérián pedig lándzsások és íjászok sorakoztak fel.

Altaïr higgadtan nézett végig rajtuk. A renegát orgyilkosok megremegtek a tekintetétől. De nem törtek meg.

— Szólj az embereidnek, hogy eresszék le a fegyvereiket, Abbász! — parancsolta.

— Soha! Megvédem Maszjafot. Te nem ugyanezt tennéd?

— Abbász, minden értékünket megrontottad, és mindent elvesztettél, amit valaha is nyertünk. Mindent feláldoztál a gyűlöleted oltárán.

— Ahogy te is! — vágott vissza Abbász dühödten. — Eltékozoltad az életedet, amikor abba az átkozott Almába bámultál, és csak a saját dicsőségedről álmodoztál!

Altaïr előbbre lépett. Erre Abbász két lándzsása közelebb húzódott, és felemelte a fegyverét.

— Abbász... igaz, hogy sok mindent tanultam az Almától. Életről és halálról, múltról és jövőről. Sajnálom, régi bajtársam, de úgy látom, nincs más választásom, mint hogy bemutassam neked az egyik dolgot, amit tanultam. Látom, semmi más nem állíthat meg téged. Sosem fogsz megváltozni, nem fogod meglátni a fényt, amely még mindig vár rád.

— Öljétek meg az árulókat! — kiáltotta Abbász válasz helyett. — Öljétek meg őket mind, és hajítsátok őket a trágyadombra!

Abbász emberei nyugtalankodtak, de nem indítottak támadást. Altaïr tudta, hogy immár nincs visszaút. Felemelte fegyveres karját, előugrasztotta pisztolyát a tokjából, és amikor a markában érezte, célzott és lőtt arra az emberre, aki hetven évvel korábban rövid időn át a legjobb barátja volt. Abbász megingott a golyótól, ráncos vonásaira hitetlenkedés és meglepetés ült ki. Levegőért kapkodott, tántorgott, vadul próbált megtámaszkodni, de senki sem sietett a segítségére. Majd elesett, lezuhant a hosszú kőlépcsőn, egészen Altaïr elé. Mindkét lába eltörött, furcsa szögben csavarodtak.

De nem halt meg. Még nem. Fájdalmasan sikerült felemelnie a fejét, és Altaïr szemébe nézett.

— Sosem bocsátok meg neked, Altaïr — nyögte. — Nem bocsátom meg neked a családomról, az apámról terjesztett hazugságokat. Az elszenvedett megaláztatásokat.

Altaïr lenézett rá, a szemében nem volt más, csak sajnálat.

— Nem hazudtam, Abbász. Tízéves voltam, amikor apád bejött hozzám a szobámba. Zokogva könyörgött, hogy bocsássam meg, amiért elárulta a családomat. — Altaïr itt szünetet tartott, mielőtt folytatta. — Aztán elvágta a saját torkát.

Abbász ellensége szemébe nézett, de képtelen volt megszólalni. A fájdalom az arcán elárulta, hogy elviselhetetlen számára az igazság.

— A lábam előtt fekve távozott belőle az élet — folytatta Altaïr. — Sosem fogom elfelejteni azt a látványt.

Abbász agonizálva hörgött.

— Nem!

— De nem volt gyáva, Abbász. Visszaszerezte a becsületét.

Abbász tudta, hogy már nem sok maradt hátra az életéből. A szeméből kezdett kihunyni a fény.

— Remélem, hogy van másik élet ez után. Akkor végre láthatom őt, és megtudhatom az igazságot végső napjairól...

Köhögött. Testének már ez is szörnyű kínt jelentett, és amikor újra levegőhöz jutott, és erőlködve szólni tudott, már elcsuklott a hangja. De aztán mégis sikerült határozottan és megbánás nélkül beszélnie.

— Amikor pedig eljön a te időd, ó, Altaïr, meg fogunk találni téged. És akkor már nem lesz többé kétség.

Abbászt cserbenhagyta a karja, a teste lecsúszott a kőpadlóra.

A beálló csendben Altaïr lehajtott fejjel állt felette. Nem mozdult semmi, csak a pislákoló fáklyák fényében kavargó árnyékok.